Minden egyes nap kevesebb levél van a fákon,
Lehullik egy-egy a földre miközben szomorúan dalol egy madár az ágon.
Nevedet sírja a szél is, hiányod érzi az ég is.
Könnyes szemeit próbálja törölni egy borús felhő, a Nap mögüle azt suttogja neki: Talán eljő....
Várja- várja csendben a sötét éjszaka,
aludni próbál a Hold is de fülében cseng szerelme halk szava.
Látni még sosem látták egymást a Nappal, de vágyott rá tiszta akarattal.
Félt, hogy tán sosem érezheti édes forró csókját,
hogy nem mondhatja el neki számtalan sok bókját.
Csak el képzelni tudta milyen lehet ő...
S fülébe súgta a szél... Talán eljő..
Minden egyes éjszaka úgy jött fel a Hold az égre,
hátha megpillantja ragyogó szerelmét végre.
Elképzelte már,hogy átöleli szorosan,
De hol vagy? Hol vagy már? Hívogatta hangosan.
Elnyeli a hajnallal egy hegyoldali lejtő,
de a remény ott él benne, talán holnap eljő.
Egy tündöklő napon, mikor senki sem látta,
Megtörtént mindkettejük leghőbb vágya.
A Hold fagyos karjával átölelte a tüzelő Napot, ez volt a legszebb szerelem amit Isten adhatott.

Micsoda csönd....
Micsoda végtelen üresség ami utánad maradt.
Utolsó érintésed melegsége szinte még érezhető a konyhapulton.
A könyv amit utoljára olvastál ott pihen az éjjeliszekrényen... már sosem fejezed be.
A ruháid amiket tegnap hanyagul csak ledobtál a székbe.. még mindig ugyanúgy hevernek,
-majd holnap ki mosom..
mondtad,de neked az már nem jött el.
Holnap...a jövő ami talán sosem jön el.

Micsoda csend.... mekkora végtelen soha véget nem érő üresség...
hangod és utolsó szavaid visszhangja még a fülemben cseng..
-Jóéjt...mondtad s lehunytad szemeid..
Akkor még nem tudtam és te sem tudhattad, hogy ez lesz az utolsó... hogy a jó reggelt már soha többé nem mondod...

Rajzoltam két pálcika embert a vásznamra, fehér háttér, fekete figurák.
Élettelen volt mindkettő, arctalan, szívtelen.
Egyszerre csak fény borult rájuk,
színes lett egyformának tűnő, kis ruhájuk.
Lelkük túl szárnyalta képzeletem,
beléjük költözött a szivárvány végtelen.
Egyik nyújtotta kezeit az ismeretlen felé, s erre a másik kitárta csodás szívét elé.
Nem látták eddig milyen is az élet,
a ceruza tompa hegye jelentette nekik a véget.
Arcot rajzoltam nekik, szemeket és mosolyt a szájuknak,
hagytam, hogy a képzeletem utat mutasson a vágyuknak.
Házat alkottam nekik, benne sok sok álmot,
el tüntettem előlük a zord valóságot.
Hiába lett egyre tompább a ceruzám vége,
nem halványodott el a varázslat képe.
S, mint egy álom a két ceruza ember életre kelt a vásznon,
És tovább sétáltak kézen fogva a végtelen álmon.
Azóta is boldogan élnek valahol messze a rajzolt tájon… messze messze túl a valóságon…

Milyen távoli már az út mögöttem, milyen borús most az ég fölöttem.
Milyen fájó most a csend,
mennyire nincsen most bennem rend….
Olyan halk már a szép szavad, az út előttem pedig csak szalad… rohannék utána de ólom a lábam, a súlyok alatt pedig már fáj a vállam…

Milyen távoli már az út mögöttem,
és mégis egyre tisztább az ég fölöttem.

Mond merre jársz, hol lehetsz….
Minden kérdésemre csenddel felelsz….

Milyen távoli már az út mögöttem,
de kezd ragyogni a nap fölöttem.

Ködös lett minden és alig látok, le ülök egy sziklára és csendben várok.
De rá kell jönnöm, hogy nem jössz értem… hiába is kérném olyan szépen.
Az idő múlásával sem lett tisztább körülöttem a táj,
vissza megyek Nélküled az útra hiába is fáj.

Látom milyen távoli már az út mögöttem,
az ég viszont kitisztult fölöttem.

Megtanultam, hogy nem találom a lábnyomod hiába kutatom.
Nélküled kell tovább mennem az utamon.