Amikor láttuk egymás legrosszabb oldalát, de mégis szerettünk.
Amikor láttuk egymás legnagyobb mélységeit de mégis hittünk.
Amikor láttuk egymást sírva,zokogva azután mi menthető, s ami nem.
Amikor sírtunk úgy egymás mellett, hogy levegőt alig kaptunk.
Akkor jött el a MI időnk, akkor tudtuk igazán, hogy ez ami kettőnk között szól, ez nem csak egy nyári sláger, ez egy örökzöld.
Az a zene ami bele ég az emberbe és még 10 év után is dúdolja.
Ez a Mi zenénk, ez a mi végtelenünk, ez a Mi Örökkénk.

Szemeid fényében magamat látom,
Tükröm vagy Nekem és egyben legnagyobb álmom.
Köszönöm, hogy szerelmeddel az összes csillagot nekem ajándékozod!
Köszönöm, hogy mosolyoddal az egész életemet bearanyozod!
Köszönöm, hogy bőröd hozzám érhet,hogy ajkad engem csókol, hogy kapok tőled a millió sok bókból!
Nekem alkottak Téged az utolsó szempilláig,
Engem pedig neked festett a teremtő a legutolsó hajszálamig.
Szerelmed mutatta meg értelmét a világnak, ölelésed csendjében érzem illatát az összes virágnak.
Lélegzeted és szívverésed füleim legszebb dallama,
Azt szeretném ha ez örökre így maradna!
Kezem kezedben és helyre áll a világ rendje,
minden vágyam, hogy testemet csak csupasz tested fedje.
Ereinkben egy és ugyanazon vér csordogál, egyek vagyunk két testben, de lélekben egy pár.

Olyan könnyed a világ most nekem,
Mert te vagy a másik felem.
Olyan könnyed a lágy hangod,
Olyan csodás az illatod.
Olyan tiszta a szép szemed,
Mintha nem lenne semmi ellened.
Pedig erős csatákat vívsz, de benned ott van hogy mindent ki bírsz.
Erős vagy mint egy bika, nem törhet meg Téged a világ kínja.
Támasz vagy annak aki fontos Neked,
mintha semmi nem lenne ellened.
Szikla vagy akinek szüksége van Rád,
pedig meg törhetnél mint egy kiszáradt nád.
De te mindent ki állsz és csak szeretsz tovább,
küzdesz még akkor is amikor fel adnád inkább.
Te vagy a csillag ami az utat mutatja,
ami a sötétségben a helyes utat kutatja.
Egyetlen biztató szó a szádból, kiszakít bárkit egy szomorú világból.
Ne felejtsd el, senki soha nem uralkodhat feletted,
Mert úgy élsz, mintha semmi nem lenne ellened!

Itt voltam míg voltam,
míg ékes szárnyaimat hordtam.
De a vihar nem kímélte tovább,
nem vártak már közel sem odább.
Városomon a háború nyomot hagyott,
felhő takarja a csillagot ami egykor fényben ragyogott.
Útravalómat egy kopott bőröndbe pakoltam,
siettem arra amerre a harangokat hallottam.
Üres voltam belül mint egy leégett tarló,
de kihúzott háttal mentem mintha ott lenne egy karó.
Fáradt lábam szakadt cipőbe dugtam,
csak mentem mentem, pedig nem tudtam hova visz az utam.
Fényt láttam távolabb és elindultam gyorsan,
éreztem hogy szívem másik darabja valahol ott van.
Talpaim sebesek a több éves járástól, de fel épülve megérkeztem millió sok bántásból.
Az új város neve azonnal szívembe szökött,
a nyugalom és béke lelkembe költözött.
Még csak az első utcába engedtek be, a többi rész számomra zárva,
célom,hogy ki nyissák előttem az összeset addig úgysem fordulok hátra.
Várom türelmesen ahogyan napra éj éjre nap jön,
Az új világ érzem hamarosan be köszön.
Hiába zárta be előttem terek,házak kapuit,
én türelmesen kiváltom az ördög alkuit.
Míg napra éj, éjre nap jön,
várok rá mert érzem az új világ be köszön….

Már csak hang vagy a fejemben,
Egy foszlány a kezemben,
Egy kopott kép a falon,
Egy széthullt emlék az asztalon.
De mégis... a város ugyanúgy nyüzsög, mintha mi sem történt volna,
Tovább szaladt a perc a másodperc, s az óra.
De bennem mégis megállt egy mutató, nem indul el többé,
hány de hány jövőbeli pillanatunk vált most hirtelen köddé.
Kisebb lett az árnyékom, hisz nem vagy már mellettem.
Nem találom a lábnyomod az enyém mellett, hiába is kerestem.
Halk szavaid bennem a jó utat mutatják,
de kezeim a sötétben még mindig a tieid kutatják…

Ott hagytam a szobát ami mostanra üres lett, elnyűtt, kopottas falait egykor még én festettem.
Ezer szín közül választottam kétezret.
Be rendeztem bútorokkal szépen, vettem bele szőnyeget, tükröt, festményeket az új falra.
Ágyat, fotelt, gyertyákat amit gyújthattunk a sötét,romantikus estéken, mind csonkig égett.
A borfolt még most is ott van a szőnyegen, csak azt hagyom itt, azt nem sajnálom.
A dupla üveges ablakon már nem lehet kilátni, de valamikor még a főtérre nézett, valamikor még a viharok előtt amik bemocskolták.
Mindig zavart a parketta nyekergése….érzem most azt is vissza fogom sírni.
Tökéletes kereszthuzatot lehetett csinálni ha ki nyitottuk az ajtót, a szél felkapta és tova vitte a fájdalmas perceket és a szoba újra tiszta lett.
A bőröndöm fent akadt a küszöbön mikor kifelé cipeltem, azt hittem ez valami jel, de csak a kereke tört le az egyik oldalon, azon amelyik minden alkalommal beleütközött lefelé menet a korlátba.
Egyetlen egy kulcs zárta az ajtót, megint sehol sem találtam…persze a táska alján volt.
Nehezen záródott, mint mindig… de végül megadta magát… leadtam a portán, minden jót kívánva, remélve hogy méltó új lakóra talál csepp kis szobám amit feldíszítettem minden széppel, de nem érdemeltük meg egymást, sem én a szobát sem ő engem, hiába festettem ki kétezer színnel, elég lett volna csak egyetlen de az élettel teli, hiába vettem bele színes képeket ha az a fekete-fehéret szerette.
Remélem méltó új lakóra talál, s én hátra hagyva emlékeim elindultam új otthonom felé… a kulcsom remélem a táskám alján…

Könnycsepp hull a kegyes hazugságokra amiket írtam, szét mossa a papíron…. Már alig látom.
Össze roppan minden a súlyosság terhe alatt ami vállunk nyomja évek óta, vége…. Ennek vége!
Ezerfele hullik az érzés akár a szilánkokra tört üveg…. vajon ki érti amit mondok?
Nincsen nálam ragasztó de már nem is bajlódok vele tovább, itt már nem friss a levegő, itt már folyt a szmog, a füst…
Ide hallom ahogy zokognak a világban, de ne sírj… miért sírsz?
Ami elszakadt,eltört a ragasztó sem és semmilyen csodaszer nem forrasztja össze többé. Lehet ugyan így élni de nem érdemes.
Ezer könny hullik a megtört lelkekre amin én gázoltam át, letakartam fekete lepellel mostmár jöhet a gyász.
Sírotokra virágot nem viszek, úgyis elhervadna a mű pedig csak mű, nincs benne szivárványszín érzés ami felépíti.
Utolsó könnycseppek hullanak a koszos konyhakőre, visszhangzik tőle az épület.
kifogytam belőlük, új emberként lépek a szűz hóra, ami hideg de csontfagyasztóan… hideg nagyon de tiszta….

Addig szeress míg akarom,
amíg fejemet könnyedén válladra hajthatom.
Addig szeress míg lélegzem,
amíg csak a te ölelésedben létezem.
Szeress addig míg hallod a hangom,
amíg kéz a kézben sétálhatunk a parton.
Míg ver a szívem addig szeress,
ne a végtelen ürességbe keress.
Ne halványodó lábnyomom helyén sírass, mert akkor már hiába,
kérlek szépen Téged, ne ess bele ebbe a hibába.
Addig szeress míg szememben tombol a tűz,
addig míg az élet tőled messzebbre nem űz.
Szeress míg ereimben forró a vér,
amíg nem fagyos a testem mint a hideg tél.
Addig szeress míg utánad nyúl két kezem,
Addig szeress míg létezem….